Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: "Nem, János legyen a neve." Azok megjegyezték: "Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!" Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: "János a neve." Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: "Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele." A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett. (Lk 1,57-66.80)

Jóllehet úgy tűnik, mintha ennek az evangéliumi beszámolónak a főszereplője a kisded Keresztelő János lenne, mégis Jézus az, aki körül itt minden forog. A további eseménysorozatból megtudjuk, hogy Zakariás, János apja, hálaénekében a kis Jánost már a Messiás előfutárjaként látja. A korábbi eseményekből pedig azt is tudjuk, hogy a kis János már találkozott Jézussal, amikor a két áldott állapotban lévő édesanya találkozott, de az tulajdonképpen a két magzat, Jézus és János találkozása volt. Egy harmadik kapocs Jézus és János között, hogy mind a kettő a mennyből kapta a nevét. Jézus nevét az angyal jelentette Józsefnek, amikor biztatta, hogy ne féljen felvállani Mária születendő gyermekét és nevezze el Jézusnak. János esetében pedig megtudjuk, hogy amikor apja, Zakariás kiejtette a János nevet, hirtelen, mennyei beavatkozásra, megnyílt a nyelve. Elemezzük ennek az eseménynek egyes részleteit, hogy megtaláljuk az evangéliumban az örömhírt.

János az ő neve. Az evangéliumi beszámolóból több érdekes körülmény rajzolódik ki Keresztelő János születése alkalmából, nevezetesen, a neve körül kialakult vita. Négy szereplője van ennek a névadásnak: az ég, a szülők, a föld és maga a gyermek. Az ég: A Teremtő Isten öröktől fogva a János nevet szánta a gyermeknek, amint ezt Zakariás megtudta az angyal szavaiból. A szülők: Zakariás és Erzsébet hűek akarnak maradni az isteni rendeltetéshez, csak azt nem tudják, hogyan valósítsák ezt meg. Erzsébetnek nincs joga ahhoz, hogy nevet adjon a gyermeknek, Zakariás viszont nem tud beszélni. Hiába erősködik Erzsébet, hogy a fiút csak Jánosnak lehet nevezni, de senki sem hallgat rá. Ekkor Zakariás ügyes megoldást talál: táblára írja a nevet és a vita így lezáródik. A föld: A rokonok ellenzik a János nevet, mert ez nem egyezik az ősi hagyományokkal, miszerint az elsőszülött az apa nevét viseli. De amikor a név mégis hivatalossá vált, mindenki csodálkozott a történteken, mert sejtik, hogy rendkívüli dolgok történnek körülöttük. A kis János: Jóllehet azért született, hogy a pusztában kiáltó szó legyen, egyelőre még édesen alszik, ha ugyan fel nem riadt álmából a nagy sürgölődés és lárma miatt. De nem tiltakozik, neki egyelőre mindegy, hogyan fogják majd hívni, nevében felismeri majd küldetésének titkát.

Mindenkinek van neve. Fontoljuk meg miért fontos a nevünk? Azért, mert a mi nevünkben is ugyanaz a négy szereplő játszott közbe, mint Keresztelő János névadásában: az ég, a szüleink, a föld és mi magunk. Az ég: Amint a kis János nem véletlenül kapta a nevét, úgy a mi nevünk sem a puszta véletlen műve. A mi nevünk fel van jegyezve a mennyei anyakönyvbe, ami a keresztség pillanatában történt meg. A szülők: Nem lehet gyermeket keresztelni anélkül, hogy a szülök, ki ne mondanák a nevét. "Milyen nevet adtatok a gyermeknek?" - kérdezi a keresztelő pap, majd megismételve a gyermek nevét folytatja a keresztelési szertartást. Ily módon a nevünk mennyei személyazonossági igazolványunkká válik, így ismernek bennünket az égiek is. A föld: Mi a nevünket egész életen át viseljük, és ezáltal válunk felismerhetővé a sok milliárd ember között. A név arra utal, hogy mindegyikünk egyedi, megismételhetetlen, ezért küldetése is egyedülálló. Néha feltehetjük magunknak a kérdést, vajon hogyan ejtik ki nevünket az emberek: hálával, vagy átokkal? Mi: Amikor saját nevünkre gondolunk, akkor két érzést kell felfedeznünk magunkban. Büszkék vagyunk a nevünkre és felelősséget érzünk iránta. Büszkék vagyunk nevünkre, mert Istenhez való tartozásunkat juttatja eszünkbe. Felelősek vagyunk nevünkért, mert Isten iránti engedelmességünket juttatja eszünkbe. Minden bűnnel, minden hűtlenséggel besározzuk saját nevünket. Tapasztalatból tudjuk, hogy amikor rosszat tettünk, akkor szégyelljük a nevünket. A börtönökben pedig úgy alázzák meg az embereket, hogy elveszik tőlük a nevüket, lefokozzák őket számra.

A nevünk a belépőjegy a mennyországba. Hogy nevünk be van írva a mennyei anyakönyvbe, arra tanú a Boldogságos Szűz Mária is, akit az arkangyal már névről ismert. Nem azt mondta Máriának, hogy "Kihez van szerencsém, kisasszony?", hanem egyenesen ráköszönt: "Üdvözlégy, Mária, kegyelmet találtál Istennél!" Az arkangyal Mária nevét az égből hozta magával. Amikor a tanítványok visszatértek első apostoli útjukról és örömmel dicsekedtek sokrétű sikereikkel, Jézus csak annyit mondott nekik, hogy inkább annak örüljenek, hogy nevük be van jegyezve a mennyekben. Amikor lelkiismeretvizsgálatot tartunk, akkor hasznos arra is rákérdezni, hogy mivel szennyeztük be nevünket a nap folyamán, ami miatt szégyenkezve állunk Jézusunk előtt. Mert esetleg a mennyország is úgy indul majd be, hogy örömmel odaállunk Jézus elé és büszkén kimondjuk: "Uram, itt a te Pistád, a te Erzsikéd", vagy ahogy hívnak bennünket. Minden szentgyónás jó alkalom arra, hogy tisztára mossuk nevünket és így készüljünk a végső nagy találkozásra Jézussal a mennyországban.