Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne vessétek oda a szent dolgokat a kutyáknak, és ne szórjátok gyöngyeiteket a sertések elé, hogy lábukkal el ne tapossák azokat, és megfordulva, szét ne tépjenek titeket is. Mindazt, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik! Ez ugyanis a Törvény és a próféták tanítása. A szűk kapun menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a romlásba visz, és sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják! (Mt 7,6.12-14)

Ez az evangélium zavarba hoz bennünket nemcsak azért, mert nem találjuk benne az örömhírt, hanem azért is, mert nem ismerünk rá a mi mindig kedves és jószívű Jézusunkra. Azt sem igen tudjuk eldönteni, hogy kikhez intézte Jézus ezeket a furcsa intelmeket, amelyekben kutyákról meg sertésekről beszél, ami szintén utalás valakikre, csak nem tudjuk, hogy kik ezek. Próbáljunk kerülő úton behatolni Jézus szándékába, hogy valóban mit is akart mondani.

Jézus a szent dolgokról beszél. Valószínűleg ebben kell keresnünk ennek az evangéliumnak központi üzenetét. Vannak személyek, helyek és tárgyak, amelyek a szent jelzőt viselik magukon. Ezeket nem szabad bántani, mert valamiképpen Isten tulajdonát képezik. Minden természeti vallásban vannak tabuk, azaz tárgyak, amelyeket nem szabad megérinteni, mert halált hoznak. Az Ószövetségben ilyen szent dolog volt a szövetség ládája, amelyet nem volt szabad megérinteni. Olvassuk a Bibliában, hogy egyszer ez megtörtént, és azok az emberek, akik hozzáértek, ott a helyszínen meghaltak. Fontoljuk meg, mit jelentenek nekünk a szent dolgok.

Korábban talán kissé eltúloztuk a "szent" jelző használatát: szent kongregáció, szent fogadalmak, szent engedelmesség, szent alázatosság. Ma átestünk a másik végletbe, már alig használjuk a "szent" jelzőt. Emlékezzünk hitünk szent dolgaira: szentmise, szentáldozás, szentgyónás, szentostya, anyaszentegyház, szent kereszt. Álljunk meg egy pillanatra még egy "szent valóság" előtt, ez pedig élethivatásunk. Gondolunk itt nem csak a papi és a szerzetesi hivatásra, hanem a házasságra is. Hasznos lenne felfedezni a házasság szent mivoltát, és úgy gondolni rá, mint "szent házassági esküre", ami képes lenne elmélyíteni a házastársak egymásért vállalt felelősségét.

Jézus a jóságról beszél. A jóság a szívünkben kezdődik. Nincs értelme arra várni, hogy valaki szívességet tegyen nekünk, amit mi majd meghálálunk. Nekünk kell kezdeményeznünk. Kis filozófiai szójátékkal akár azt is mondhatnánk, hogy a jóság, mint olyan, nem létezik. A jóság viszonylagos fogalom. Vannak jó emberek, van jó pap, jó tanár, van jó szív, stb. Jézus az ilyen jóságra utal itt: erény, amely a szívben születik meg, de keresi a másik embert. Ilyen volt Jézus jósága. A Beteszda fürdőnél Ő figyelt fel a betegre, akinek nem volt senkije, hogy belemártsa a vízbe, de a szeméből kiolvasta a sóvárgást, hogy szeretett volna meggyógyulni. Szintén Jézus volt az, aki elsőként látta meg az egyetlen fiát gyászoló özvegyasszony fájdalmát, megvigasztalta és visszaadta neki a fiát. Jézus ilyen ma is, velünk szemben is: jósága mindig készenlétben van, hogy segítsen rajtunk.

Jézus az életről beszél. Az "élet" szót úgy is elképzelhetjük, mint Jézus személyét, hiszen Ő mondta, hogy Ő az igazság, az élet és az út. Ha így értelmezzük Jézusnak ezt a felhívását, akkor ez azt jelenti, hogy csak úgy lehet bejutni az örök életbe, hogy először Őt kell megtalálnunk. Jézus nagylelkű, nyitott szívű tanítványokat keresett. Tudjuk, hogy a gazdag fiatalember élete beszűkült, mert látókörét elnyomta gazdagsága, ezért volt képtelen felismerni Jézusban az Üdvözítőt. Ennek az evangéliumnak örömteli üzenete az, hogy Jézus feltételezi bennünk a szentség iránti érzéket, a jóra való készséget és a nyitott szívet, amellyel Őt keressük.