Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: "Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5, 43-48).

Ez az evangéliumi szakasz valószínűleg a legtöbbször idézett és a leginkább félreértett evangéliumi ige: az ellenségszeretet. Sokak szerint ez lenne a kereszténység legnagyobb és legmerészebb újdonsága, de ugyanakkor sokan megkérdőjelezik ennek lehetőségét: képtelen dolog az ellenséget szeretni. Próbáljuk meg ezúttal megközelíteni ezt az evangéliumot közvetett úton: Jézus beszédének szerkezete útján. Jézus itt egy új emberképet állít szemünk elé oly módon, hogy az embert három távlatból, három látószögből elemzi: rámutat az ember emberséges szintjére, az ember keresztény szintjére, végül az ember mennyei szintjére. Vegyük szemügyre emberi mivoltunk e három távlatát.

Jézus emberséges embere. Jézus beszédében ellentétbe állítja a régit az újjal. A régi törvény szerint első helyet a felebaráti szeretet foglalta el, utána jött az ellenség gyűlölete. Jézus megfordította a sorrendet: első helyre az ellenséget állította, aztán jön a felebarát szeretete. Tulajdonképpen a továbbiakban nincs is szó gyűlöletről, hanem csak szeretetről. Jézus kiiktatta a keresztény szótárból a "gyűlölet" szót. Az új emberképbe nem fér bele a gyűlölet. Mi több, Jézus itt bemutat egy fejlődési folyamatot, amely az egyre magasabb fokú érettség felé vezet. A személyi érettség felé vezető út első lépcsője annak a felkutatása, hogy van-e egyáltalán ellenségünk, és ha van, ki lehetne az? Vannak emberek, akik úgy hiszik, hogy mindenki az ő ellenségük. Ez egyszerűen nem igaz. Az ellenség ugyanis bennünk él, gondolatainkban és érzelmeinkben, mi alkotjuk meg. Néha mi magunk találunk ki ellenségeket, mert szűkségünk van valakire, akire átháríthatjuk ellenséges érzelmeinket. Itt felfigyelhetünk egy érdekes sorrendre. Jézus elsőként a vámosokat említi elrettentő példaként. A vámosok egymás között voltak jóbarátok. Ezt úgy nevezhetnénk, mint "zártkörű szeretet". Ha Jézus korábban a "szemet szemért, fogat fogért" logikát követő bosszúról beszélt, akkor itt úgy fogalmazhatnánk, hogy "pénz a pénzért szeretet". Az önző szeretet logikája, hogy valamit kapni akar. Ezután következnek a pogányok, akik csak barátaikat köszöntik. Ez a "megkülönböztetett szeretet", vagy "kizárólagos szeretet". Jézus tanítványaitól "általános szeretetet" követel meg. Olyan szeretetet, amely kiterjed mindenkire. Ezt nevezhetnénk "atyai szeretetnek", mivel Jézus magát a mennyei Atyát tárja példaként szemünk elé.

Jézus keresztény embere. Amikor Jézus azt követeli, hogy szeressük ellenségeinket, akkor nem azt mondja, hogy ezt szívvel kell tennünk, hanem imával. Majd hozzáfűz még valamit, ami szintént meglepetésszerűen hat: köszönteni mindenkit, esetleg "köszönni" mindenkinek. Az újdonság nem csak abban van, hogy "mindenkinek", hanem abban, hogy nekünk kell előre köszönnünk, nem pedig csak elfogadni a másik köszönését. Ennek a jézusi javaslatnak fontos antropológiai újdonsága abban rejlik, hogy feltételezi az emberi érettség második szintjét: a másokhoz való odafordulást, a másikra való odafigyelés képességét, ami arra utal, hogy elismerjük a másik méltóságát. Példakép az ilyen "előre köszönésre" a Boldogságos Szűz Mária, aki az angyali üdvözlet után sietve elment idős nagynénjéhez és köszöntötte, azaz elsőnek köszönt, pedig ebben a pillanatban már ő, Mária volt a "nagyobb". Ennek az új jézusi logikának van gyakorlati jelentősége a mindennapi életben. Valakit köszönteni, valakinek köszönni azt jelenti, hogy Isten áldását kívánjuk neki. A magyar szokásban, leginkább búcsúzásként mondjuk, hogy "Isten legyen veled", de ez benne foglaltatik minden köszönésben. Minden köszönés és köszöntés Isten áldásának hordozója, és a keresztény magyar lélek erre jól ráérzett: Isten veled, Isten éltessen, Isten hozott, Isten áldjon. Ezek csak egyesek a szép magyar köszönésekből, amelyek visszatekintenek erre az evangéliumra. Kár, hogy egyre ritkábban köszöntjük egymást ilyen szavakkal.

Jézus mennyei embere. Már korábban is megfigyelhettük, hogy Jézus szinte nem tud ellenállni annak a vágynak, hogy beszédeibe beleszője mennyei Atyját is. Ez természetes, hiszen a mennyei Atya minden tökéletesség mintája. Ennek szintén messzemenő jelentősége van a mi lelki életünkre. Mi nem magunkból termeljük ki és hordozzuk erényeinket, hanem a mennyei Atya irántunk való szeretetét tükrözzük vissza. Itt Jézus a mennyei Atya általános szeretetét varázsolja szemünk elé egy, mindenkinek érthető, képpel: a mennyei Atya általános szeretete megnyilvánul abban, hogy fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is, vagyis nem tesz különbsége zsidó és pogány között. Itt esetleg eljátszhatnánk a szavakkal és a megtestesülést úgy adnánk vissza, hogy a mennyei Atya "ránk köszönt", amikor elküldte egyetlen Fiát, hogy nézzen körül ezen a romlásnak indult földön. Mai jassznyelven úgy mondhatnánk, hogy az Úr Jézus bejött hozzánk és azt, mondta: "sziasztok, srácok, itt vagyok, üdvözöl bennetek a ti mennyei Atyátok!"

A példa viszont maga Jézus arra, hogy a jobb emberközti viszonyok feltétele a másokért mondott ima. Az utolsó vacsorán imádkozott apostolaiért és mindazokért, akik majd hisznek szavukra. Ezek vagyunk mi. Jézus imádkozott Péterért, hogy meg ne inogjon hitében, de ha meg is inogna, legyen neki ereje újra talpra állni, hogy megerősíthesse testvéreit. Hogy Jézus imája hathatós volt, arra tanú maga Péter, aki tényleg megingott hitében, de talpra is állt és azóta is áll szilárd sziklaként, ezúttal Ferenc pápa személyében. Jézus más helyzetekben is saját magát állította példaképként: tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, kifejtette tanítványainak, hogy a szolga nem nagyobb az uránál, megmosta lábukat mondván, hogy példát adott nekik a szolgáló szeretetre. Jézus mutatott nekünk még egy példát, hogyan kell szeretnünk ellenségeinket: Édesanyját. Máriának is szembesülnie kellett mindazokkal, akik Szentfiát gyűlölték. Megélte Heródes gyűlöletét, aki kisfia életére tört, megélte a názáretiek ellenséges elutasítását, akik Jézust le akarták taszítani a szikláról, megélte a tömeg gyűlöletét, akik Jézus haláláért ordítoztak. Ha egy gyermeket bántalmaznak, az mindig fáj az édesanya szívének is. Jézus utolsó sóhaja a kereszten ellenségeiért mondott ima volta: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek". Ezek a szavak mélyen visszacsengtek a Fájdalmas Szűz szívében is és ráhangolta lelkét Szentfiának imájára. Ennek az evangéliumnak az örömhíre az, hogy Jézus nem követel tőlünk semmi lehetetlent, vagy semmi olyasvalamit, amit Ő nem valósított volna meg előttünk.