Egy alkalommal egy írástudó is hallgatta a vitát. Amikor látta, hogy Jézus milyen találóan megfelelt nekik, megkérdezte tőle: "Melyik az első a parancsok közül?" Jézus így válaszolt: "Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs." Az írástudó helyeselte: "Valóban jól mondtad, Mester, hogy Ő az egyetlen (Isten), és hogy rajta kívül nincs más. Meg hogy Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, felebarátunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy bármi más áldozatnál." Jézus az okos beszéd hallatára megdicsérte: "Nem jársz messze az Isten országától" - mondta neki. Több kérdést már nem mertek neki föltenni. (Mk 12, 28b-34).

Érdekes helyzetet tár elénk az evangélium. Rendszeresen Jézus az, aki kérdez, hallgatói pedig válaszolnak. Az apostoloktól például azt kérdezte, kinek tartják Őt az emberek, majd pedig azt, hogy ők, az apostolok kinek tartják Jézust. A vakon született embertől azt kérdezte, mit akar tőle. Feltámadása után Mária Magdolnától azt kérdezte, hogy kit keres. Pétert megkérdezte, hogy szereti-e Őt. Ebben az evangéliumban megváltozik a helyzet, szerepcsere történik. Egy írástudó kérdez, Jézus válaszol. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az írástudó vizsgáztatja Jézust. Az írástudót az érdekli, ismeri-e Jézus a parancsokat? Jézus nem sértődött meg az írástudó tolakodása miatt, hanem, mint engedelmes kisdiák, válaszolt a kérdésre. A végén még dicséretben is részesült az írástudó részéről: "Valóban jól mondtad, Mester, hogy Ő az egyetlen (Isten)".

Ebben a pillanatban Jézus megváltoztatja a szerepeket: Ő a tanító, az írástudó a diák. Jézus elismeri az írástudónak, hogy jól válaszolt, de válasza nem teljes. Nem azt mondja neki, hogy bejutott Isten országába, hanem azt, hogy nincs messze tőle. Ez azt jelenti, hogy még sok mindent meg kell tanulnia ahhoz, hogy bejusson. Az írástudónak meg kell tanulnia mindent Jézusról, mint Isten Fiáról, aki egylényegű az Atyával. Meg kell tanulnia, hogy Jézus a megígért Megváltó, aki azért jött, hogy üdvözítsen mindenkit, nem csak Izrael fiait. Az evangélium titkos mondattal záródik: "Több kérdést már nem mertek neki föltenni". Az írástudó előtt Jézust a szadduceusok faggatták a feltámadásról, de úgy látszik, voltak más kérdések is. Miért nem mertek az emberek több kérdést feltenni Jézusnak? Mi akadályozta őket ebben: félelem, szégyen, vagy annak tudata, hogy mindent megértettek? Vizsgáljuk meg közelebbről ennek az evangéliumi jelenetnek a szereplőit. Itt van ez a bátor írástudó, aki kérdez, itt van Jézus, aki válaszol, és itt van a hallgatóság, akik nem mernek további kérdéseket feltenni.

Az írástudó bátran kérdez. Megtudjuk, hogy az írástudó odalépett Jézushoz. Előtte végighallgatta Jézus vitáját a szadduceusokkal a feltámadásról. Mivel ő volt az egyetlen, aki hitt a feltámadásban, igen meg volt elégedve Jézus válaszával, amellyel elhallgattatta a szadduceusokat. Úgy érezte, hogy Jézussal egy szinten mozog, ezért "elbeszélgethet" vele komoly teológiai kérdésekről. Első tekintetre zavaróan hat ennek az írástudónak a nagyképűsége. Semmiképpen sem egyenrangú partner Jézussal. Másrészt elismerhetjük neki, hogy volt bátorsága kérdést föltenni Jézusnak, éspedig nagyszámú közönség előtt. Biztosan jelen voltak még a szadduceusok, a kíváncsi hallgatóság, Jézus tanítványai. Az írástudó valamiképpen kiteszi magát a nyilvánosság ítéletének. Az ő kérdése a zsidó vallás alapvető kérdése. Ilyen szempontból, majdnem fölösleges kérdés, hiszen minden hívő zsidó tudta fejből a választ, amelyet minden nap elimádkoztak. Lehetséges, hogy úgy gondolta, Jézus válasza megerősíti a hallgatók hitét. Bárhogy is legyen, az írástudó bátran áll Jézus előtt. Ebből kiolvashatjuk azt az üzenetet, hogy nekünk sem kell félnünk Jézustól, Ő elég türelmes ahhoz, hogy meghallgassa kérdéseinket.

Jézus tapintatosan megrója az írástudót. Jézus válasza után, az írástudó megdicséri Jézust, hogy jól felelt. Jézus nem vette rossznéven az írástudó tolakodását, de tapintatosan tudtára adta, hogy túllőtt a célon. Jézus elismeri neki, hogy jól felelt, de nem kitűnőre. Közel van az Isten országához, de még nem kapott belépőjegyet. Az írástudó buktatója az volt, hogy Őt nem Jézus személye, hanem csak Jézus tudása érdekelte. Isten országába nem a nagy tudás útján lépünk be, hanem Jézusba vetett hittel. Amikor magát, mint jó pásztort mutatta be, Jézus azt mondta, hogy Ő a kapu. Ez nekünk szánt üzenet: egyre inkább el kell merülnünk Jézus személyének ismeretében.

A hallgatóság csendben szétszéled. Érdekes jelenség az evangéliumban, hogy Jézus körül mindig vannak emberek, akik nem beszélnek. Ez lehet a tisztelet kifejezése, de lehet félelem, vagy alázatosság jele is. Nagy tisztelettel közeledünk egy igen fontos személy felé. Félelem tölt el bennünket, amikor olyan személlyel találkozunk, akitől függünk: a diák fél a vizsgáztató tanártól, mert tudja, ha rosszul felel, akkor megbukik. Alázatossággal közeledünk olyan személyek felé, akiket nagyra becslünk. Jézus előtt csak két magatartás a megengedett: tisztelet és alázatosság. Semmi áron félelem. Ha szabad így fogalmaznunk, Jézus nem fenyeget bennünket, nem marasztal el bennünket, hanem szinte "alázatosan" meghallgatja kérdésünket, mint ahogyan meghallgatta az írástudó kérdését is.