Abban a időben Jézus az égre emelte szemét és így imádkozott:
Szent Atyám, nemcsak tanítványaimért könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem.
Egy legyenek mindnyájan! Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én őbennük, te énbennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél.
Atyám! Azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok s lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mivel már a világ teremtése előtt szerettél engem.
Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg, de én ismerlek, s ők is megismerték, hogy te küldtél engem.
Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen, és én is őbennük legyek. (Jn 17,20-26)

Ebben az evangéliumban a kulcsszó a "szeretet": ötször is megismétlődik, különféle formában. Ebbe a keretbe ágyazódik bele Jézus ajándéka: három kívánságát fejezi ki tanítványai irányában. Azt akarja, hogy legyenek dicsőségének részesei. Azt kívánja, hogy legyenek ott, ahol Ő van. Azt kéri, hogy legyenek egyek, amint Ő egy a mennyei Atyával.

Hogy egyek legyenek. Jézus irántunk való szeretete megnyilvánul abban, hogy arra kéri a mennyei Atyát, hogy tanítványai egyek legyenek. Mi Jézusnak ezt a kívánságát leginkább az Egyházra alkalmazzuk. Imádkozunk az Egyház belső egységéért, imádkozunk a keresztények egységéért, imádkozunk azért, hogy az elszakadt egyházak visszatérjenek az Anyaszentegyházba. Úgy vélem, itt nem erről van szó. Jézus nem azt kéri, hogy a tanítványok egymásközt jó megértésben éljenek, hanem azt, hogy egyek legyenek vele és a mennyei Atyával. A keresztény lelkiség lényege a Jézussal való közösség. Jézus szívesen nevezte tanítványait övéinek, sajátjának. Amikor magáról, mint jó pásztorról beszélt, akkor a juhait sajátjának nevezte: "az én juhaim hallgatnak a szavamra..." Máskor azt hangoztatta, hogy tanítványait nem nevezi már szolgáknak, hanem barátainak. Amikor azokról beszélt, akik hallgatnak az Ő szavára, akkor tanítványaira mutatott és elismerte őket testvéreinek, rokonainak, anyjának.

Hitünknek szép igazsága, hogy mi Istené vagyunk és Jézus elismer bennünket sajátjának. Nagy áldás, amikor úgy érezzük, hogy egy családnak vagyunk elismert tagjai. Nagy átok, amikor valakit kiközösítenek a családból. Pontosan ez történt az üdvösségtörténet hajnalán. Ádám és Éva eljátszották Isten családjába való tartozásuk kegyelmét. Földönfutóvá lettek, hajléktalanokká, idegenekké, árvákká. Utánuk minden ember ebben a sorsban részesült. A megváltásban azonban Isten ismét elismert bennünket sajátjának, gyermekeinek, Jézus visszavezetett bennünket az atyai házba. Nem vagyunk többé a földi paradicsom száműzöttjei, mint Ádám és Éva voltak. Nem vagyunk többé földönfutók, mint Káin volt, miután meggyilkolta öccsét. Nem vagyunk többé tékozló fiúk, akik a messze távolban szomorúan emlékeznek vissza az atyai házra, ahonnan önszántukból távoztak el és nem mernek oda visszamenni, mert nem hiszik, hogy gyermekként visszafogadnák őket. Köszönjük meg Jézusnak, hogy ismét Isten gyermekei lehetünk, amint ezt minden szentmisében örömmel valljuk a Miatyánk ima előtt: "Isten gyermekeinek hívnak bennünket és azok is vagyunk." (Jn 3,1).

Hogy ott legyenek, ahol Jézus van. Jézus irántunk való szeretete megnyilvánul abban, hogy maga mellett akar látni bennünket. Jézusnak ezt az óhaját leginkább az örökkévalóságra vonatkoztatjuk, vagyis hogy egyszer majd ott leszünk vele a szép mennyországban. Úgy vélem, itt nem erről van szó. Jézus ezt a kívánságát még halála előtt fejezte ki. Jézus, feltámadása után, a mindenütt jelenlévő Krisztus lett, amikor megígérte, hogy velünk marad mindennap, mindig és mindenhol, a világ végezetéig. Ezek szerint, hogy vele maradjunk, hogy vele legyünk, nem kell várnunk a mennyei boldogságra. Vele lenni azt jelenti, hogy vele vagyunk a társadalomban, az élet minden helyzetében, a történelemben, a kultúrában, a gazdaságban. Ezt az igazságot alkalmazhatjuk az Egyházra is, amelyik egyetemes, az egész világot átölelő Egyház. Alkalmazhatjuk magunkra is, hiszen egyszerű jelenlétünk a világban már tanúságtétel Isten emberszeretetéről. Jézus mondta tanítványairól, hogy ők a világ kovásza, ők a világ világossága. Gondolhatunk itt a szentekre, akik Isten és Jézus iránti szeretetükkel fénylenek az emberiség egén, de gondolhatunk arra a számtalan névtelen keresztényre is, akik hűségesen élik hivatásukat. Érdekes jelenség, hogy minden város szívesen fogad be kontemplatív szerzeteseket, mert az emberek érzik, hogy puszta jelenlétükkel megjelenítik köztük Isten szeretetét.

Hogy Jézus dicsőségének részesei legyenek. Jézus irántunk való szeretete megnyilvánul abban, hogy meg akarja osztani velünk dicsőségét. Jézusnak ezt az óhaját leginkább feltámadásának és mennybemenetelének idejére alkalmazzuk. Úgy vélem, itt nem erről van szó. Jézus megdicsőüléséről még szenvedése előtt, az utolsó vacsorán beszélt. Jézus megdicsőülését kereszthalálában és feltámadásában látta. Az Ő megdicsőülése abban nyilvánult meg, hogy elvégezte azt a küldetést, amelyet a mennyei Atya bízott rá. Ez tanítványainak is a megdicsőülése: az a tudat, hogy Jézus munkatársai vagyunk a megváltás művében.