Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: "Bizony, bizony, mondom nektek: Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik. Az asszony is szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé a gyötrelmeire. Így most ti is szomorúak vagytok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki. Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit." (Jn 16, 20-23a)

Ez az evangélium is tele van Jézus rejtélyes szavaival. Nem világos, miről beszél: az örömről, vagy a szomorúságról. Nem világos, mi lehet a tanítványok szomorúságának oka: a világban elszenvedett üldöztetés, vagy Jézus távozása. Nem világos, minek örül majd annyira a világ. Talán annak, hogy Jézus nem fogja többé nyugtalanítani elfogadhatatlan tanításával, miszerint még az ellenséget is szeretni kell? Vagy azért, mert kimutathatja fölényét ellentétben a tanítványok gyenge tanúságtételével? Nem világos az sem, hogy mit jelent az "azon a napon", amikor Jézus ismét visszatér. A tanítványok azonban már nem kérdeznek semmit. A mi emberi tapasztalatunkban a dolgok ellenkezője érvényesül. Mi pontosan akkor vagyunk tele kérdéssel, amikor valaki megérkezik, nem pedig akkor, amikor elmegy. Szeretnénk kifaggatni merre járt, mit élt meg, milyen tapasztalatokban volt része. Próbáljunk kiolvasni néhány választ kérdéseinkre úgy, hogy megvizsgáljuk az evangéliumi jelenet szereplőit. Ezek: Jézus, a tanítványok és a világ. Induljunk ellenkező irányban: a világ, a tanítványok, Jézus.

A világ. Szent János evangélista ezt a fogalmat azokra alkalmazza, akik nem hisznek Jézusban. Jézus ezt jól tudta saját tapasztalatából. Gyakran kellett neki szembesülnie a farizeusokkal és az írástudókkal, akik nem hittek benne. Ha ezek nem fogadták el Jézust, nem fogadják el majd tanítványait sem. Ma is vannak emberek, akik magukat bölcsnek tartják, és nem akarják elfogadni az Egyházat és a hitet. Az Egyházat primitívnek, maradinak ítélik, tanát haszontalannak a mai társadalom, a politika és a gazdaság szempontjából. Nem fogadják el az Egyház házasságra, erkölcsre, ellenségszeretetre vonatkozó tanítását. Jézus nyilvános életében azonban volt még egy másik embercsoport is, amelyet nemcsak "világnak", hanem egyenesen "gyülevésznek" kell minősítenünk. Ezek voltak azok, akik halálát követelték Pilátustól. Ma is vannak emberek, akik halálra ítélik az Egyházat a pedofília szégyenfoltjáért, és egyéb botrányokért, de maguk nem járnak templomba, nem tartják magukat hívőnek. Jézus igazi tanítványai természetesen szenvednek amiatt, hogy kinevetik őket, hogy kirekesztik őket magasabb politikai beosztásokból. Jogunk van arra, hogy szomorúak legyünk, mert ezeket a támadásokat egyben úgy éljük meg, mint saját tanúságtételünk kudarcát.

 A tanítványok. Jézus elmegy tőlük. Igaz, biztosítja őket arról, hogy nem hagyja őket árván, de ez nem töröli el a tanítványok aggodalmát. Rájuk emberfeletti kihívás vár: folytatni Jézus megkezdett művét. Nem véletlen, hogy Jézus helyzetüket a szülő asszony példájával ecseteli. A tanítványok várnak, és nem tudják, mi lesz tanúságtételük eredménye. A bizonytalan jövő szorongást szül. Nekünk ma könnyebb, mint az első tanítványoknak volt. Ők, a feltámadt Jézuson kívül, nem láttak még semmit a jövendő Egyházból. Mi ma egy dicsőséggel övezett egyháztörténelemnek vagyunk a tanúi, vértanúk milliói tettek tanúságot Egyházunk szentségéről, szentek serege tanúsítja Egyházunk szépségét, egekbe nyúló templomtornyok és káprázatos szépségű székesegyházak bizonyítják Egyházunk kultúrát formáló erejét. Nekünk ma van egyházi tanítóhivatalunk, van pápánk, a köztünk élő mindenkori Péter apostol, vannak püspökeink, a köztünk élő apostolutódok, úgyhogy támaszkodhatunk az ő tapasztalatukra. Köszönjük meg Jézusnak a hit ajándékát, amely az apostolok és a szentek tanúságtételére épül.

Jézus. Jézus búcsúbeszédében megjelenik néhány jól ismert kedves vonása. Jézus nyugodt, megnyugtató hangnemben beszél. Szavai nem rejtenek semmiféle burkolt fenyegetést, nem sejtetnek pánikot, nem adnak okot alaptalan panaszkodásra. Jézus nyugodtan beszél, biztatóan, de ugyanakkor nagyon valósághűen. Szomorúságról beszél, de örömről is, vajúdásról beszél, ami fájdalmat okoz, de új életről is, amely örömöt ad. Tanítványainak öröme a vele való újbóli találkozás lesz. Erre a találkozásra nem kell várniuk haláluk pillanatáig, vagy a világ végéig, mert Jézus mindig is itt van velük. Amikor ezt megértik, akkor már nem lesz szükségük arra, hogy bármit is kérdezzenek, mert minden világossá válik, mint ahogy a feltámadás után, világossá vált előttük, hogy miért kellett Jézusnak szenvednie. Figyeljük meg, hogy Jézus a "szív öröméről" beszél. Ha átadjuk szívünket Jézusnak, akkor már nem szomorítanak el bennünket sem az Egyházban történtő botrányok, sem sokak hitetlensége, akik nem fogadják el az evangéliumot, sem a világban jelenlévő erkölcstelenség, mert megértjük, hogy Jézus az, akit nem fogadnak el az emberek, Jézus az, akit ma is kicsúfolnak, Jézus az, akit ma is keresztre feszítenek. Egyben azt is megértjük, hogy Jézus ma is elég erős ahhoz, hogy hordozza a saját keresztjét föl a Kálváriára, de nemcsak az övét, hanem a miénket is. A lelki életben vannak helyzetek, amikor úgy érezzük, hogy nekünk kell cirenei Simonnak lennünk az Egyházban, hogy segítsük vinni Jézus keresztjét. Da vannak olyan helyzetek is, amikor rádöbbenünk arra, hogy tulajdonképpen Jézus a mi cirenei Simonunk, aki segíti vinni a mi keresztünket. Jézus ma is elég erős ahhoz, hogy mindkét keresztet, a sajátját és a miénket, a vállára vegye és átsegítsen bennünket az élet nehézségein.