A templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon csarnokában. A zsidók körülvették, és kérdezték tőle: "Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan." "Mondtam már nektek - felelte Jézus -, de nem hiszitek. A tettek, amelyeket Atyám nevében végbeviszek, tanúságot tesznek mellettem. Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.  Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki. Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk." (Jn 10, 22-30).

A mai evangéliumban egy drámai erejű párbeszédről olvasunk, amely Jézus és a zsidók között folyik. A zsidók nem hisznek. Felmerül a kérdés, miben vagy kiben nem hisznek? Nem hisznek Jézusban, nem hisznek Jézusnak, nem hisznek Jézus csodáiban, nem hisznek Istenben, akire Jézus hivatkozik? Jézus higgadtan magyarázza nekik ki Ő, mi a küldetése és kinek a nevében cselekszik. Minden mögött az Atyaisten áll.

A nép. A zsidók körülvették Jézust. Türelmetlenek, ellenséges érzületűek, hitetlenkedők, jelet követelnek, hogy Jézus tényleg a megigért megváltó, akit Isten megígért népének. Szomorú hallgatni ezeket az embereket, akik azzal vádolják Jézust, hogy bizonytalanságban tartja őket. Jézus elutasítja ezt a vádat és emlékezteti őket arra, hogy már többször is ismertette velük kilétét. Még szomorúbb azt hallani, hogy jelet követelnek. Jézus pontosan arról volt ismert, hogy bármerre járt, jót cselekedett, betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki, csodákat tett. Nekik mindez nem eléggé erőteljes bizonyíték arra, hogy Jézus a Messiás. Ezeknek az embereknek tulajdonképpeni kérdése nem is a jelekre, hanem magára Jézusra vonatkozik. Nem akarják elfogadni, hogy Jézus lehetne a Messiás. Nem ilyennek képzelték el a Szabadítót. Már korábban a szemére vetették szerény eredetét, tudják hol született, kik a szülei, rokonai. A Messiás majd királyi méltósággal és hatalmas erővel jelenik meg. – Ez a helyzet minket is megkísérthet. Ahhoz, hogy elfogadjuk Jézus szavait, az evangélium tanítását, az Egyház tekintélyét, előbb Jézust magát kell elfogadnunk. Csak akkor válnak szavai az üdvösség, bátorítás és öröm forrásává.

Jézus. Hasznos felfigyelni arra a körülményre is, hogy Jézus nem sértődött meg, amiért a zsidók nem hittek benne. Türelmesen magyarázza nekik küldetésének eredetét, majd azt a viszonyt, amely azokhoz fűzi, akik hisznek benne. Jézus nem akarja őket csodái által megnyerni, hanem szeretete által igyekszik őket magához vonzani. Akik hisznek benne, azok teszik ezt azért, mert érzik, hogy Jézus szereti őket. Jézus ma is ilyen: nem látványos csodákkal akarja hódítani az emberi szíveket és a lelkeket, hanem szeretete révén. A lelki élet alapja nem az, hogy mi nagyon szeretjük az Úr Jézust, hanem elfogadjuk, hogy Ő nagyon szeretet bennünket.          Az Atya. Jézus tovább magyarázza küldetését és eközben az Atyára hivatkozik. A mennyei Atya küldte Őt. A mennyei Atya adott neki mindenre hatalmat. A mennyei Atya ajándékozta neki juhait, mindazokat, akik hisznek a Fiúban. A mennyei Atya kezeskedik Jézus irántunk való szeretetéért. Aki hisz Jézusban, az belép egy új világba, az életnek egy új távlatába: megérti, hogy Jézus a mennyei Atya kezére bízta életünket, ahonnan senki sem tépheti ki.