Még mielőtt megbénította volna életünket a koronavírus tombolása, meghívtam Szentmártoni Mihály jezsuita atyát - akit már korábbról ismernek a Kedves Testvérek, hiszen több alkalommal is volt már plébániai közösségünkben -, hogy legyen húsvéti ünnepkörünk szónoka és gyóntatója. Mivel ez lehetetlenné vált, megkértem, hogy küldje el a most indult elektronikus hírlevelünknek nekünk szánt elmélkedéseit, amelyeket örömmel bocsátott rendelkezésünkre. Köszönjük neki, hogy ily módon is együtt ünnepelhetünk. 

AZ ÖRÖMTELI EGYHÁZ-HIT TITKA

A Hiszekegyben minden egyes alkalommal ezt a hitvallást tesszük: "Hiszek az

egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban". Milyen érzéssel töltenek el bennünket ezek a nagy szavak: örömmel, büszkeséggel, vagy pedig lappangó rossz érzéssel, amikor a jelenkori Egyházra gondolunk? Ma mintha egyre többen lennének azok, akik nem érzik magukat otthonosan az Egyházban. Az a benyomásunk, mintha egy évezredes, biztos rendszer széthullóban lenne. Egyeseket zavarja az Egyházat elhagyók növekvő száma. Biztosan sokak Egyházba vetett hitét megrendítették a botrányok. Mindannyiunkat súlyosan érint a papi és szerzetesi hivatások csökkenése. Milyen jövőt jósolhatunk egy ilyen Egyháznak? Az elmúlt hetekben megrendítették az Egyházba vetett hitünket a koronavírus tombolásával kapcsolatos politikai beavatkozások is az Egyház életébe (különösen Olaszországban, Szlovákiában): kénytelenek vagyunk bezárni templomainkat, lemondani legszentebb ünnepeink liturgiáját. Még az egyházüldözések idejében is létezett a földalatti Egyház, a katakombák, ahová titokban összegyűlt a hívő közösség. Most ez sincs. Vajon ez még mindig az én Egyházam, amelyet tudok szeretni, aggódva imádkozni érte? A koronavírus megbénította az életet és megfélemlített bennünket. Azzal próbálnak erőt önteni belénk, hogy itt egy háborúról van szó, és ha mi megteszünk minden magunktól telhetőt: bezárkózunk, kezet mosunk, arcmaszkot hordunk, akkor egész biztosan legyőzzük ezt az ellenséget. A harciasság bátorságot eredményez. Csakhogy itt nem háborúról van szó, hanem terrorizmusról. Nem tudjuk, ki az ellenség, hol rejtőzködik, mikor tör ránk. A terrorizmus félelmet eredményez. Itt láthatatlan erőről van szó, ezért az ellenük való harcban is láthatatlan, lelki erőket kell bevetnünk. Erre ad keretet hitünk, különösen a Nagyhéten.

Ahhoz, hogy visszataláljunk az örömteli Egyház hitéhez, egy új látásmódra van szükségünk. Olyan igazságokat kell felfedeznünk az Egyházban és az Egyházról, amelyek nem a társadalomtudományok szakkörébe tartoznak, hanem a hit világába. Az Egyházba vetett hitünk három alappillérét abban a szép mondatban találjuk meg, amellyel a miséző pap köszönti az egybegyűlt híveket: 

"A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme,
az Atyaisten szeretete és a Szentlélek
egyesítő ereje legyen veletek!" 

Ennek a mély teológiának liturgikus kifejezése Nagyhét három szent napja: Nagycsütörtökön megéljük Jézusunk kegyelmi jelenlétét az Egyházban. Nagypénteken megéljük az Atyaisten szeretetét az Egyházban. Nagyszombaton megéljük a Szentlélek egyesítő erejét az Egyházban.

Szentmártoni Mihály SJ