Tavaly augusztusban érkezett plébániánkra Both Zoltán diakónusként. Idén július végén áldozópapként távozik. 2018-ban Veres András megyéspüspök pasztorális gyakorlatra egyházközségünkbe nevezte ki a bősárkányi születésű fiatalembert, a nyár folyamán pedig pappá szentelte. Első segédlelkészi állomáshelye Sopronban lesz. Július 19-én az esti szentmisén köszönt el a hívektől Zoli atya, míg a hívek a plébánia udvarán búcsúztak el a lelkipásztortól.

Jól eső érzés ennyi embert látni itt péntek este a templomban, de egy fájdalom is van bennem, hogy egy ideig nem fogom látni ezeket az ismerős arcokat: ez a búcsúvétel ideje – fogalmazott a szentbeszéd elején Zoli atya.

"Ígérni sok mindent nem tudok, de azt mindenképpen, hogy imáimban továbbra is hordozni fogom a magyaróvári híveket, és ezt kérem is a magyaróvári testvérektől, hogy imádságaikban gondoljatok rám, emlékezzetek meg rólam, hiszen ha van egyházközség ebben az egyházmegyében, amelyik tudja, mit jelent az ima ereje, akkor az óvári biztosan az, hiszen imádkozunk a papi hivatásokért, és van. Imádkozunk a betegekért, és a betegeink felépülnek és gyógyulnak. Itt látszik nagyon az, hogy az Isten bizalmába vetett imádságnak mekkora az ereje, mekkora a hatalma."  – mondta  Zoli atya.

Az Istenszeretőknek minden a javukra válik – idézte Szent Pál apostolt Bodó Zoltán plébános, aki szerint Zoli atya és soproni hívek javát szolgálja, hogy ott folytatja lelkipásztori szolgálatát. "Nekik most rád van szükségük." – biztatta korábbi munkatársát. "Nagyon köszönöm neked azt az egy évet amit diakónusként eltöltöttél! Köszönöm a sok segítséget, amit kaptam tőled! Köszönöm azt is, hogy sokat tanulhattam tőled. Köszönöm azt az odaadottságodat, hogy ha valamit meg kellett tenni, akkor kész voltál rá: ha betegekhez kellett menni a kórházba, ha idősekhez kellett menni az otthonba, vagy szentségimádás vagy bármi volt, soha nem kellett könyörögnöm, hogy mit szólnál hozzá, hanem azt mondtad: rendben van" – idézte fel az elmúlt egy év tapasztalatát a plébános.

Az egyházközség nevében Csapó István, a Plébániai Tanácsadó Testület alelnöke felidézte: korábban már többször vendége volt Both Zoltán kispaptársaival a templomnak. Diakónusként érkezett, és felszentelt papként távozik. Köszönjük itt töltött tevékenységét: a felnőtt katekézis időnkénti megtartását, az esketéseket, az idősekkel, betegekkel való törődést, az elhunytak utolsó útjukra való kísérését, és a lélekemelő, tartalmas prédikációkat.

A szentmisét követően a plébánia udvarán köszöntek el a hívek Zoli atyától. A Szent Krisztina Női Kar nemcsak a liturgián szolgált, hanem egy ír áldással bocsátotta útjára az immár kinevezett soproni segédlelkészt, akit két köszöntés között kérdeztem meg itteni tapasztalatairól, jövőbeni feladatairól.

- Mi az, amit magával visz a Magyaróvári Egyházközségből?

- A szeretetet. A sok szeretetet. Nehéz megfogalmazni, hiszen annyi minden van, hogy szavakba is alig lehet önteni. A sok szeretetet, a sok mosolyt, a sok támogatást, a híveknek a köszöneteit, amikor jelen tudtam lenni valahol közöttük, és ők ezt megköszönték. A prédikációknak a visszajelzéseit. Ez nekem nagyon sokat jelentett: vannak, akik kritikusan, felkészülten figyelik, hogy mit mondok, és ez nagyon jó. Tisztában vannak az aznapi evangéliummal.

- Mi lenne az, amit tanácsként itt hagyna a híveknek, amivel tovább épülhetnének?

- Tanácsként nehéz bármit is mondani. Örülnék neki, hogyha a fiatalabb korosztály jobban be tudna tagozódni az egyházközség életébe. Gondolok itt az egyetemista-fiatal felnőtt korosztályra, akiknek még nincsen gyermekük, vagy éppen kisgyermekesek, akik eljönnek megkereszteltetni a gyermekeket, és itt maradnak velük. Örülök neki, hogy sokan vannak a fiatal szülők, akik a 9 órai szentmisére eljárnak.

- Sopronban segédlelkészként, káplánként mi lesz a feladata?

- A leendő helyemről sok mindent még nem tudok. Épp a minap voltam egyeztetni a plébánosommal, Imre atyával. Ő említette, hogy a szentmisékkel, gyóntatással kapcsolatban lesz feladatom, a betegellátásban veszek részt, illetve hittanórákat fogok tartani.

Szöveg és fotó: Horváth Gábor