Nagypéntek a néphagyományban – részletek Bálint Sándor néprajzkutató írásából.

Nagycsütörtök az Oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete. Nagycsütörtökön történt az ősegyházban a nyilvános bűnösök kiengesztelése.* A vezeklők egész nagyböjtben itt, az előcsarnokban kérték a templomba menő híveknek érettük való imádságát. Később szinte napjainkig, a koldusok helye, tápaiasan kúdúsok szinje volt, akik a nekik nyújtott alamizsna fejében a hívek boldogulásáért, halottjaik üdvösségéért imádkoztak.

A hajdani vezeklők a templom előtt leborultak, majd a Miserere-zsoltárt énekelve, bevezették őket, kinyitván a templom minden ajtaját. Így fejezte ki az Egyház a teljes bűnbocsánatot. Ennek a szertartásnak a mi középkori liturgiánkban is vannak nyomai.

Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgona, a csengők, meg a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak. Népies kifejezéssel: megsüketülnek.

Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak költői, mondai hajtása is van.* Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.

E napokban a szertartásokra való hívogatásnak, jeladásnak, de a gonoszűzésnek is ősi módja a kereplés, kerepülés.

A nagycsütörtöki liturgikus oltárfosztás.

Játékossá vált a pilátusverés, pilátuségetés, szegediesen pancilusozás is, amelynek középkori liturgikus előzményei aligha vitathatók, bár a kapcsolat legföljebb csak Szkhárosi Horvát András Kétféle hitről szóló versezetéből igazolható, ahol a nagycsütörtöki szertartásokon így gúnyolódik:

Jézus Urunkat ők ezekkel tisztelik:

Éjjel az gyertyákat egyenként elszedik.

Az földet erőssen pálcákkal veretik,

Csaté-paté zérzúr, hol használ nekik?*

A liturgia összefonódhatott a mágikus gonoszűzéssel, a tavaszi vegetációt késleltető démonok megfélemlítésének szándékával is. A szokás leginkább az alkonyatkor végzett lamentációk időpontjához kapcsolódott, és a bűnbak keresésének ürügyén valamiképpen össze is függött velük.

Nagycsütörtök este, illetőleg éjszaka az idősebb asszonyok itt-ott még napjainkban is, Jézusnak az Olajfák hegyén való virrasztása emlékezetére, vagy a Kálváriára, vagy pedig útszéli keresztekhez vonulnak. Itt a fájdalmas olvasót végzik, és alkalomhoz illő énekeket énekelnek az Úr kínszenvedéséről, Mária anyai fájdalmáról.

Országszerte szórványosan élő hagyomány, hogy a nagyhét utolsó napjain, továbbá húsvét éjszakáján a jámborabb hívek magányos imádságukat kertben végzik. A könyörgés, a tavaszi vegetációra való ilyetén áldáskeresés nyilván az Úrnak az Olajfák hegyén, illetőleg a Gecemáné kertben való imádságából, virrasztásából, továbbá Jézusnak kertész képében való megjelenéséből (Jn 20, 15) merített ösztönzést.

Az Olajfák hegyén magárahagyott Mestert engesztelő nagycsütörtöki virrasztás többfelé belenyúlik a késő éjszakába, sőt nagypéntek hajnalába is. Már említettük, hogy a húsvéti ünnepkörhöz fűződő hiedelmek között számot archaikus pogány képzet lappang, illetőleg módosult formában a kereszténység eszmeköréhez simulva, az evangéliumi lábmosástól, liturgikus oltárfosztástól, illetőleg mosástól, továbbá a Jeruzsálemet és az Olajfák hegyét elválasztó, a szentkereszt legendájában is emlegetett Cedron pataktól ihletve, tovább is él.

(forrás: Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)