Lelki tréning napi 7 percben

II. "Az Úr imádsága"

2765 A hagyományos kifejezés, az `Úr imádsága' azt jelenti, hogy Jézus, a mi Urunk tanította nekünk a mi Atyánkhoz szóló imádságot. Ez a Jézustól származó imádság valóban egyedülálló: "az Úré". Egyrészt ennek az imádságnak a szavaiban az egyszülött Fiú adja nekünk azokat a szavakat, melyeket az Atya neki adott: [13] Ő a mi imádságunk Tanítómestere. Másrészt mint Megtestesült Ige a maga emberi szívében ismeri embertestvérei szükségleteit, és azokat kinyilatkoztatja nekünk: Ő a mi imádságunk mintaképe.

2766 De Jézus nem egy mechanikusan ismétlendő formulát hagyott ránk. [14] Mint minden szóbeli imában, a Szentlélek tanítja Isten igéje által Isten gyermekeit Atyjukhoz imádkozni. Jézus nemcsak gyermeki imádságunk szavait adja, hanem a Lelket is, hogy ezek a szavak bennünk "lélek és élet" (Jn 6,63) legyenek. Sőt gyermeki imádságunk módja és lehetősége abból fakad, hogy az Atya "elküldte (...) Fiának Lelkét a szívünkbe, aki így kiált: Abba, Atya!" (Gal 4,6). Mivel imádságunk a vágyainkat képviseli az Atya előtt, Ő is, "aki a szíveket vizsgálja", az Atya, "tudja, hogy mire vágyik a Lélek, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért" (Róm 8,27). Atyánkhoz szóló imádságunk beleszövődik a Fiú és a Lélek titokzatos küldetésébe.

III. Az Egyház imádsága

2767 Az Egyház az Úr szavainak és a Szentléleknek -- aki e szavaknak életet ad a hívők szívében -- ezt az elválaszthatatlan ajándékát kezdettől fogva elfogadta és életté váltotta. Az első közösségek "napjában háromszor" [15] imádkozzák az Úr imádságát a zsidó jámborságban szokásos "Tizennyolc áldás" helyett.

2768 Az apostoli hagyomány szerint az Úr imádsága lényegében a liturgikus imádságban gyökerezik.

Az Úr "arra tanít, hogy közösen imádkozzunk a testvérekért. Nem azt mondja ugyanis: Atyám, aki a mennyekben vagy, hanem mi Atyánk, a közös Testért mondva a könyörgéseket." [16]

Az Úr imádsága minden liturgikus hagyományban integrális része a zsolozsma nagy imaóráinak. De egyházi jellege főként a keresztény beavatás három szentségében mutatkozik meg nyilvánvalóan:

2769 A keresztségben és a bérmálásban az Úr imádságának átadása az isteni életre való újjászületést jelzi. Mivel a keresztény imádság azt jelenti, hogy Isten Igéjével szólunk Istenhez, azok, akik "újjászülettek (...) Isten élő Igéje által" (1Pt 1,23), megtanulják Atyjukat azzal az Igével megszólítani, amit Ő mindig meghallgat. A beavatás után ezt tehetik, mert a Szentlélek kenetének eltörölhetetlen pecsétje tétetett szívükre, fülükre, ajkukra, egész istengyermeki valóságukra. Emiatt az egyházatyák Miatyánk-kommentárjainak nagyobb része a katekumenokhoz és újonnan megkereszteltekhez szól. Amikor az Egyház imádkozza az Úr imádságát, mindig az "imént született kisdedek" népe az, amely imádkozik és irgalmasságot nyer. [17]

2770 Az eucharisztikus liturgiában az Úr imádsága úgy jelenik meg, mint az egész Egyház imádsága. Itt nyilvánul meg teljes értelme és hatékonysága. Az anafora (szentmise kánonja) és a szentáldozás liturgiája között állva egyrészt összefoglal minden az epiklézisben elmondott kérést és közbenjárást, másrészt az Ország -- a szentségi kommunióban elővételezett -- lakomájának ajtaján zörget.

2771 Az Eucharisztiában az Úr imádsága kéréseinek eszkatologikus jellege is megmutatkozik. A "végső idők", az üdvösség idejének -- mely a Szentlélek kiáradásával kezdődött és az Úr második eljövetelével fog befejeződni -- saját imádsága. A mi Atyánknak elmondott kérések, az Ószövetség imádságaitól eltérő módon, már az üdvösség misztériumára támaszkodnak, amely a megfeszített és föltámadott Krisztusban egyszer s mindenkorra megvalósult.

2772 Ebből a rendíthetetlen hitből fakad a remény, amely a hét kérés mindegyikét ébreszti. Ugyanakkor e kérések kifejezik a jelen idő, a türelem és a várakozás idejének sóhajait, amikor még "nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk" (1Jn 3,2). [18] Az Eucharisztia és a Miatyánk az Úr eljövetelére irányul, "amíg el nem jön" (1Kor 11,26).

 

[13] Vö. Jn 17,7.
[14] Vö. Mt 6,7; 1Kir 18,26--29.
[15] Didakhé 8, 3: SC 248, 174 (Funk: Patres Apostolici 1, 20).
[16] Aranyszájú Szent János: In Matthaeum homilia 19, 4: PG 57, 278.

[17] Vö. 1Pt 2,1--10.