Lelki tréning napi 7 percben

A TÁRSADALMI ÉLETBEN VALÓ RÉSZVÉTEL

I. A tekintély

1897 "Az emberek közötti együttélés nem lehet rendezett és termékeny, ha nincs benne jelen egy törvényes tekintély, mely biztosítja a rendet és megfelelő módon hozzájárul a közjó megvalósításához." [16]

Tekintély az a minőség, melynek alapján személyek vagy intézmények emberek számára törvényeket hoznak és parancsokat adnak ki, és engedelmességet várnak el tőlük.

1898 Minden emberi közösségnek szüksége van tekintélyre, mely kormányozza. [17] Az ilyen tekintély alapja az emberi természetben van. Szükséges a polgári közösség egységéhez. Feladata az, hogy amennyire csak lehetséges, biztosítsa a társadalom közjavát.

1899 Az erkölcsi rend által megkövetelt tekintély Istentől való: "Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak, mert nincs hatalom, csak Istentől, s amelyek léteznek, azokat Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésével szegül szembe. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet" (Róm 13,1--2). [18]

1900 Az engedelmesség kötelezettsége mindenkitől elvárja, hogy a tekintélynek megadja az őt megillető tiszteletet, s a tekintélyt gyakorló személyeket tisztelettel és érdemeik szerint hálával és jóakarattal vegyék körül.

Római Szent Kelemen pápánál található a politikai tekintélyért szóló legrégibb imádság: [19]

"Urunk, adj nekik egészséget, békét, egyetértést, állhatatosságot, hogy a birodalmat, melyet te adtál nekik, akadály nélkül szolgálják. Te ugyanis, Urunk, a századok mennyei királya, adsz az emberek fiainak dicsőséget és tiszteletet és hatalmat azok fölött, akik a földön élnek; Urunk, te irányítsd tanácsukat aszerint, ami jó és kedves a te szemedben; hogy irgalmas légy hozzájuk, akik a tőled adott hatalmat békességben és szelídségben, kegyesen szolgálják." [20]

1901 Amíg a tekintély az Isten által meghatározott rendhez tartozik, "a politikai rendszer megválasztását és a vezetők kijelölését a polgárok szabad akaratára kell hagyni". [21]

A politikai rendszerek különbözősége erkölcsileg megengedhető, csak szolgálják a rájuk bízott közösség törvényes javát. Azon rendszerek, melyeknek természete szemben áll a természettörvénnyel, a közrenddel és az emberi személy alapvető jogaival, nem valósíthatják meg azon nemzetek közjavát, melyekre ráerőszakolták magukat.

1902 A tekintély nem önmagából meríti erkölcsi legitimitását. Nem viselkedhet tirranus módon, hanem a közjóért kell fáradoznia "mint erkölcsi erőnek, mely elsősorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodik". [22]

"Az emberi törvény annyiban törvény jellegű, amennyiben a józan értelem szerinti: s ezáltal nyilvánvaló, hogy az örök Törvényből ered. Amennyiben pedig eltér az értelemtől, gonosz törvény: s már nem törvény jellegű, hanem inkább az erőszak egyik formája." [23]

1903 A tekintélyt csak akkor gyakorolják törvényesen, ha az adott közösség közjavát keresik és annak elérésére erkölcsileg megengedett eszközöket használnak. Ha megtörténnék, hogy a vezetők igazságtalan törvényeket vagy az erkölcsi renddel ellenkező rendeleteket hoznak, az ilyen parancsok nem kötelezhetik a lelkiismeretet. "Ekkor maga a tekintély teljesen összeomlik, és ocsmány jogtalanság következik." [24]

1904 "Ezért kívánatos, hogy minden hatalmat ugyanazt a célt szolgáló más hivatalokkal és hatóságokkal ellensúlyozzanak. Ez a jogállam elve, melyben nem emberek önkényes akarata, hanem a törvények uralkodnak." [25]

 

[16] XXIII. János pápa: Pacem in terris 46: AAS 55 (1963) 269.
[17] Vö. XIII. Leó pápa: Diuturnum illud enciklika: Leonis XIII. Acta 2, 271; uő: Immortale Dei enciklika: Leonis XIII. Acta 5, 120.
[18] 1Pt 2,13--17.
[19] Vö. 1Tim 2,1--2.
[20] Római Szent Kelemen: Levél a korinthusiakhoz 61,1--2: SC 167, 198--200 (Funk 1, 178--180).
[21] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74.
[22] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74.
[23] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I--II, 93, 3, 2.
[24] XXIII. János pápa: Pacem in terris enciklika 51: AAS 55 (1963) 271.

[25] II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika, 44. AAS 83 (1991), 848.