A győri Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet másodéves növendékei a közelmúltban ölthették magukra a reverendát. A megyei napilap arról kérdezte a kispapokat, köztük egyházközségünk tagját, Kovács Gábort is kérdezte, hogy mi vezette őket erre az útra.

Kovács Gábor számára a papi hivatás gondolata vele együtt nőtt, egy hosszú folyamat volt, mely a mai napig tart.

– "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket" (Jn 15,16) – mondja Jézus búcsúbeszédében tanítványainak. Valóban itt rejlik a lényeg. Az Isten meghívott a papságra, és én erre a hívásra mondtam igent. Hogy miért? Nem tudom. Talán legjobban a szerelemhez tudnám hasonlítani az egészet. Hisz ki tudja jól megindokolni, miért szeretett bele a másikba. Persze részigazságokat említhet, hogy szép az illető, kedves és még sorolhatnánk, de érezzük, hogy ezek valami nagy egésznek apró részletei. – vélekedik Kovács Gábor, akit már egészen kisgyermekkora óta vonzott a templom légköre – Bár ministrálni nagyon nehezen kezdtem el, eleinte teljesen ellenkeztem. De miután "beadtam a derekam", megtaláltam a helyem, szinte otthon éreztem magam a templomban. Teltek az évek, mialatt Isten szinte észrevehetetlenül életem elhagyhatatlan, szerves részévé vált. Persze voltak időszakok, mikor látótérbe került más út is, például, mikor kántorként szolgáltam plébániatemplomunkban. Sokszor felmerült bennem, hogy lehet, hogy kántori szolgálatra hív az Úr. Ilyenkor, mikor kételyek fogtak el, mindig Istentől kértem segítséget, amit Ő meg is adott. Mire a pályaválasztásra került sor, teljesen letisztult bennem, hogy a papi szolgálatra hívott meg Isten.

A 20 éves fiatal elmesélte, hogy, már most számtalanszor megtapasztaltam az Istennek a végtelen szeretetét.

– Ha visszagondolok egyes történésekre, szituációkra, mikor elfordultam Istentől és lenyűgöz, hogy az Isten nem hagyott magamra, pedig megtehette volna. Mondhatta volna, hogy "menj a saját fejed után, ha így akarod, aztán lesz, ami lesz", de nem tette, hanem kitartott mellettem. Minden hibám, gyarlóságom ellenére meghívott munkásai közé. Szerintem ezért a végtelen szeretetért az a legkevesebb, hogy minél inkább arra törekszem, hogy az Isten akarata szerint éljek és haladjak tovább azon az úton, amelyet Ő kijelölt számomra. Sokszor megtapasztaltam, ha teljesen rá merek hagyatkozni az Ő szeretetére, gondviselésére, akkor nem történhet komoly baj.

Kovács Gábor a papi hivatás kortalanságáról és az alapok megtartásának fontosságáról is beszélt.

– Szerintem a feladat kortól független, én a különbséget a módszerekben látom. Nézzük a tanárokat, már Platóntól kezdve a mai napig a tanárok feladata, hogy tanítsanak, csak más a módszertan. Az orvosok esetében is ezt láthatjuk, már Hippokratésznak is az volt a feladata, hogy gyógyítson, és napjainkban is egy orvos fő feladata a gyógyítás, viszont egy mai orvosnak jóval több lehetősége van. És még számtalan példát hozhatnánk. A papokkal sincs ez másként. Maga Jézus fogalmazza meg a feladatot apostolainak: "Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében" (Mt 28,19). Láthatjuk, hogy a pap feladata, hogy embereket vezessen el Krisztushoz. Sokszor éri az Egyházat az a vád, hogy maradi. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az Egyház ragaszkodik Krisztushoz, az alapokhoz és nem ismer megalkuvást- részletezte.

-Teljesen igaz hogy, ahogyan a világnak, úgy az Egyháznak, a papoknak is fejlődniük kell, de ennek a fejlődésnek Krisztusban kell megtörténnie. Az alapfeladatot nem változtathatjuk meg, viszont a módszereinket kötelességünk újítani, fel kell ismernünk, hogy környezetünkben miként tudjuk a leghatékonyabban ellátni feladatunkat.

A fiatal papnövendék most és felszentelt papként is arra szeretne törekedni, hogy példa értékű életet éljen, ami során továbbadhatja azt a szeretettet, amelyet ő is kap.

-Mindenképp az Isten által kijelölt úton szeretnék járni. Most és majd papként is olyan életet élni, mely másoknak példa lehet, ezzel vonzóvá tenni az emberek számára a keresztény életet. A velem egykorú fiatalok körében látom, hogy rengeteg kérdésük van, csak nem tudják kinek feltenni Éppen ezért nagyon fontos a megszólíthatóság, hogy az emberek merjenek kérdezni. Sok ember egy egyszeri rossz tapasztalat alapján tesz megállapítást Istenről, az Egyházról és egy nagyon rossz kép alakul ki bennük. A mi feladatunk az, hogy nekik is megmutassuk, hogy az Isten jó, szeret bennünket és nem akar nekünk rosszat. Személy szerint azt a szeretetet próbálom meg továbbadni az embereknek, melyet én kapok Istentől. El sem tudjuk képzelni, hogy egy kedves szó, egy apró gesztus mennyit tud jelenteni egy embernek, de ugyanilyen ereje van a hallgatásnak is, hogy legyen, aki meghallgatja őket. Szeminaristaként most mind a hit terén, mind pedig a tanulmányaim terén fejlődni és gyarapodni szeretnék. Igyekszem már most kispapként, és ha majd Isten kegyelméből elérkezem a papszentelésig, akkor papként minden tőlem telhetőt megtenni Isten és az Ő népének szolgálatára – foglalta össze gondolatait Kovács Gábor.

Az adventi készülődés a járványhelyzet ellenére is különösen meghitt volt Kovács Gábor számára.

– Számomra karácsony az egyházi év legkedvesebb ünnepe, ezért adventben igyekszem én is minél jobban felkészülni rá. A roráte szentmisék, a szemináriumban tartott adventi esti imádságok mind segítettek elmélkedni, elcsendesedni és felkészülni. Volt győri bencés diákként, számomra advent szerves részét képezik a győri bencés templomban tartandó vasárnap esti adventi gyertyagyújtások is. Ezek az alkalmak még közelebb hozzák a várakozás élményét, amely majd az éjféli szentmisén teljesedik be, mikor együtt zengjük, hogy "Fel nagy örömre! ma született..."

A fiatal papnövendék úgy látja, a elgyorsult világunkban az emberek zöme nem szeret várakozni.

-Szeretünk mindent percre pontosan kiszámítani a legnagyobb hatékonyság érdekében. Sajnos ez az adventre is igaz. Az adventben boltról boltra rohanunk, hogy mindent beszerezzünk és karácsonykor általában csak úgy "beesünk" a betlehemi jászol elé. Az idei advent ilyen tekintetben egészen különlegesre sikeredett. Megtanított minket várakozni, elcsendesedni. A leértékelést most felváltotta az átértékelés. Amit az életünkben, és most szűkebb értelemben a karácsonyban, eddig természetesnek gondoltunk, most megtanuljuk, hogy egyáltalán nem evidens. Eddig egyik legnagyobb problémánk az volt, hogy milyen ajándékot vegyünk szeretteinknek, idén pedig az, hogy egyáltalán tudunk-e velük találkozni. Lehetőséget kaptunk arra, hogy átértékeljük az ünnep valódi lényegét. Csak rajtunk múlik, hogy egy ünnepet miként élünk meg.

a teljes cikk ITT olvasható

forrás: kisalfold.hu